Életem és egyéb katasztrófák

Ha pofont kapsz az élettől, üss vissza. Ha elesel, állj fel. Ha valaki csúnyán bánik veled mosolyogj rá és fordíts neki hátat, sétálj el, sose nézz vissza. Ezeket meg kell tanulnunk, gyermek korunk óta ezt sulykolják belénk, mint egy véget nem érő imádságot, míg beépül tudatunkba, részünké válik. Mind harcosok vagyunk egy véget nem érő küzdelemben. Igen ám, de mi történik ha akkora pofont kapsz, ami után irtó nehéz felkelni arról a nyamvadt padlóról? Ha minden egyes porcikád fáj, sikít és könyörögj, hogy maradj lenn, ne mozdulj hátha elmúlik ez a hasogató fájdalom... Néha jobb egy kicsit feküdni a hűvös padlón, hallgatni saját légzésünket, és csukott szemmel reménykedni, hogy elmúlik a kín. És mégis mikor már végképp széthulltál, kell hogy legyen valaki, aki feléd áll és azt mondja: kelj fel, meg tudod csinálni, elmúlik majd ígérem, csak mozdulj már meg, csinálj valamit, ne hagyd hogy legyűrjenek, gyerünk, légy erős! Hol van a bíró, aki rád számol ha kiütöttek? Hol van az edző aki ordít, hogy kapard össze magad és küzdj?! Csak csupa ellenség vesz minket körül, akik arra várnak, hogy bevigyék a végső ütést? Hol a tomboló tömeg, aki érted szurkol? Vagy már csak a pap marad, aki elkísér, ha végleg feladtad a játszmát?